Antonio Vivaldi - Bornai Tibor - Pejtsik Panna
balettkantáta
- dramatizált barokk versenyművek kortárs olvasatban -
A Bornai Tibor szövegeiből Pejtsik Panna kantáta-átiratában megszólaló tételek és komplex színpadi megjelenítésük organikus egységet alkotnak Vivaldi művével, egyszersmind huszonegyedik századi nézőponttal gazdagítják azt.
A Jazzation számára készült átdolgozásban a zenei textúra adottságaiból kiindulva születtek meg a vokális felrakások: duettek, mozgékony imitációs vagy éppen fennkölt homofón kvintettek és bensőséges szólisztikus tételek.
A színpadon a tizenkét versenymű-tételhez tizenkét, artistaelemekkel átszőtt táncetűd készült, melyek füzére leír egy életet a fiatalságtól a halálig.
Barokk és kortárs, mulandóság és örökérvényűség: virágzáson, viharokon és mulatságokon át az új tavasz reményében való csendes megpihenésig tart a négy évszak körforgása, mely – akár a való élet – játék, szenvedély, vidámság, dráma, szerelem és fájdalom kavalkádja.
Itt az egyes kompozíciók szerkezete és sorrendje is fix: maga a 12 tételes versenymű, körülbelül 42 perc.
A címek utáni dőlt betűs rész Bornai Tibor gondolatai az egyes tételekhez.
TAVASZ
I. Tavasz illata ömlik szét
Úgy gondoltam, aki énekel, itt fiatal. A mában él – nem kívántam archaizálni – tehát például van nála mobiltelefon. Élvezi a friss színeket, beszívja a tavasz üde illatait. Mindjárt elkezdődik a szép felnőttkor. De nem csak neki, a költőnek is remény sugárzik az égből. Sőt, még egy cinkének is.
Halk emlék már csak a tél,
fura polkát táncol a szél,
csoda csillan a tócsák tükrében.
A házak ablaka kék,
lila nejlonsátor az ég,
tavasz illata ömlik szét.
A téren a fák még árvák,
míg csipkeruhájuk varrják,
zöld fodrát,
szép ünnepi díszét.
A villamos újból sárga
és végtelen útját járva
azt várja,
hogy jöjjön a víg nyár.
Már ébred az álmos költő,
s ha végre az ihlet megjő,
az első,
hogy szteppel a rímpár.
Egy cinke a párkány szélén
nagy-bátran elindul, és én
csak nézem,
és meghat az élmény.
Az eszpresszó teraszán
kicsi asztalnál ül a lány.
Kire mindig vár,
soha nem jött még,
pedig most is hívja
a transzcendens
telefonjának vonalán.
A téren a fák még árvák,
míg csipkeruhájuk varrják,
zöld fodrát,
szép ünnepi díszét.
II. Most kell, hogy szállj
Egy kamasz élete sokkal nehezebb, mint azt a felnőttek gondolják, pedig ők is voltak kamaszok. Valahogy ezt mégis sokan elfelejtik. Felnőtt életük ezer gondja átszínezi ifjúságukat. Az idealizált célok, emlékek megtévesztik őket. A kamasz közben őrlődik, szenved, keres, sötét gondolatok ködében tévelyeg. És még csak el se tudja magyarázni a külvilágnak, mi forr a lelkében.
Azt kérdik: „Mit akarsz?
Szép vagy és fiatal,
mért volnál bánatos?
Most kell, hogy szállj,
könnyű vagy még,
rád vár az ég,
s holnap már késő!
Hát lebbentsd meg szárnyad,
ne félj!”
Azt kérdik: „Mi a baj?”
Ó, bárcsak értenék!
Azt mondják: „Mosolyogj!
Nem baj, ha egyedül
kószálsz a parkban.
Mért volnál bajban?
Légy boldog,
Ne várj!”
III. A vén bohóc
A bohóc kizökkenti melankóliájából. A színek ismét visszaadják életkedvét, a bohóc pedig énekel, trombitál, csuklójára kötve luftballon táncol a feje felett. A gyerekek csiripelése és a verebek ricsaja sem tudja azonban teljesen feledtetni a bánatot, hősünk nehéz szívvel sóhajt fel. A körülötte pezsgő jelenet mégis újra elvarázsolja.
Vén bohóc áll a téren,
nagy luftballonnal a kézben,
az orra meg tűzpiros gombóc.
Kis bohóc áll a téren,
egy kék színű, görbe széken,
a sok gyerek mind nevet rá.
Körbe fordul és integet szépen,
illeg-billeg a kék színű széken,
úgy csinál, mint aki álmait kergeti,
karjait lengeti, s énekel:
lálilál-lá-lá-lá,
lálilál-lá-lá-lá-lá.
Vén bohóc áll a téren,
és trombitát fúj serényen,
egy kék színű, roskatag széken.
Fényből könnyű fátyol száll,
nem kell kesztyű, nem kell sál.
Verebek serege zúg,
micsoda csiripelés!
Fenn a madarak
és lenn a gyerekek,
és folyik a felemelő ünneplés.
Verebek serege zúg,
recseg a rozoga szék,
lebeg a tavaszi fény,
dalol a zenebohóc:
lá-lá-lá-lá
lá-lá-lá-lá.
Kis bohóc áll a téren,
nagy luftballonnal a kézben,
az orra meg tűzpiros gombóc.
Bánatos percre gondolsz.
Hagyd magad újra hinni,
szellemek ellen harcolsz.
Új szél kószál,
hív egy új nyár.
Lebeg a fény, nevet a tér,
dalol a jó zenebohóc,
recseg a szép kék szék...
Vén bohóc áll a téren,
Egy kék színű, görbe széken,
A sok gyerek mind nevet rá.
Lá-lá-lá,
lálilál-lá-lá-lá,
énekel szépen.
Lá-lá-lá,
lálilál-lá-lá-lá,
a roskatag széken.
NYÁR
I. Emlékek hintája
Nincs édesebb dolog egy délutáni szunyókálásnál. Kint meleg nyár, a redőny mögött hűvös szoba. A redőny rései között beömlő fény vékony sugarai lebegő porszemcsék táncát világítja meg, de hősünk ezt nem látja. Befelé figyel. Figyelne, ha valami nem riasztaná fel időről időre.
Alszom!
Alszom!
Ne zörögj! Ne motoszkálj!
Kell egy kis csend,
szendergek már,
pillámon súly.
Emlékek hintája leng,
hőségtől párás a lég.
Lebegek,
merülök,
zene szól valahol még.
Szememet
becsukom,
a világ tovatűnt rég.
Csendet!
Csendet!
Szememet
lehunyom,
zene szól valahol még.
Csendet!
Csendet!
Ide ért
a vihar,
pedig én elaludnék.
II. Méz-sárga csend
Az álom elkerüli. A magányos nyári délután hiába mézszínű. Az ember nem is tudja, az érzelmek mézébe fullad mindjárt bele, vagy a hőség miatt nem kap levegőt.
Mézből fényt önt a délután.
Mézből út, és mézből a táj.
Nincs más, csak fény,
és méz-sárga csend.
Ömlik rám a színarany
mézbe mártott szenvedély.
Vágyak mézben oldott mérge,
sűrű mákonya karodba űz.
Mézből a Nap,
mely rebbenő szemembe tűz.
III. Zuhog a vágy
Mégis sikerült volna elaludnia? Vajon valódi élmény, vagy csak álom, hogy a vágyott személy odalebeg hozzá és elszabadul a vad szenvedély?
Felhőkből könnycseppek zúdulnak ránk,
csillognak-villognak, sok pöttöm láng.
Recseg a menny, remeg a kéz,
dadog a száj, zuhog a vágy,
ölel az ágy, forog az ég,
szökik az ész, szakad a blúz,
gyönyör a kín.
Felrobbant, szétfröccsent sok pöttöm láng.
Testemben tűz, lángnyelves nyár,
lelkemben harc, arcomban vér,
vágyam, mint méz, meggyulladt sár.
Szétfröccsent, megperzselt
sok pöttöm láng.
Felhőkből meggyulladt könnycseppek
zúdulnak ránk.
Testemben, lelkemben tűz,
vágyamtól meggyulladt felhőkből
lángnyelvek zúdulnak ránk.
ŐSZ
I. A pia lila ködei
Hősünk túl van már sok tapasztalaton, középkorú és esendő. Most éppen kapatos és az árokba hajtva a biciklijére esendő. Nem részeges, csak részeg. De nagyon.
Azt hittem, hogy fel tudok...
azt hittem, hukk! fel tudok állni az asztaltól.
Ittam egy kis bort, amit...
ittam egy kis bort, amit égbe magasztaltál.
Egyensúlyom nem lelem,
imbolyog a tengelyem.
Akkor ez most földrengés, vagy részeg lettem
pár deci jó bortól?
Akkor ez most földrengés, vagy részeg lettem
pár deci jó bortól?
Azt hittem, hogy fel tudok...
azt hittem, hukk! fel tudok ülni a bringámra.
Ráülnék, de nem merek,
attól tartok, engemet annyira himbálna.
Úgy is itt az éjszaka,
nem látszik az úton a bringa, ha
nem szuperál a lámpája.
Úgy is itt az éjszaka,
nem látszik az úton a bringa, ha
nem szuperál a lámpa.
Jobbat mondok, földhöz vágom, mellé fekszem,
lábam a kormányra!
Jobbat mondok, földhöz vágom, mellé fekszem,
lábbal a kormányra!
Feltápászkodnék...
Eltántorgok még...
Úgy érzem, hogy szárnyalok,
azt mondtátok, angyalok,
hogy menjek a mennyekbe!
Egy felhőszéli kocsmában
majd széltében meg hosszában
sok hektós hordó gyomrában
már vár engem, hukk! vár engem, hukk!
vár engem a mennyei, mézes bor!
Vár engem, hukk! vár engem, hukk!
Vár engem a mennyei, mézes bor!
Azt tudnám, hukk! hol vagyok!
Mondjátok meg, hol vagyok,
kérdem az árokból!
Hol a sapkám? Hol a bicskám?
Hol az órám? Hol a bringám?
Hol a kulcsom? Hol a lábam?
Hol a tárcám? Hol a sálam?
Hol a sok, szép, magas elvem?
Hol az ízlés? Hol a szellem?
Hol az erkölcs? Hol az ész?
A pia lila ködeibe vész...
Álom, álom, jöjj, és tépj szét!
Gyulladj tűz, és égess el!
Múlj el már
földi lét!
Jobban lettem, jól vagyok!
Jobban lettem, indulok,
innen, az árokból.
Egyensúlyom nem lelem,
imbolyog a tengelyem,
mégis visszatántorgok a kocsmába, mert
hív az a mézes bor!
Mégis visszatántorgok a kocsmába, mert
vár az a mézes bor!
II. Lelkem üvegén
Az ember néha megadja magát, nem harcol, beletörődik. Érzi, könnyebb, ha leteszi a fegyvert. A veszteség beismerése jobb, mint az értelmetlen hadakozás. Ehhez bizony már kell egy magasabb számmal jellemezhető életkor.
Szétfut a víz lelkem üvegén,
az eső cseppenként fáj.
Te meg én,
nem látjuk már,
soha már
egymás szép, víg arcát.
Lusta párák opálos zöld fénye olvad rám.
Bánat lép a csend hűs bársonyán.
III. Tánc
Persze aki öreg, az nem feltétlenül vén.
Jobbra billen, balra toppan,
fordul, aztán úgy csosszan,
hátra kettőt, karja tárva,
lassú táncot jár.
Nyolcvanéves, nem beszédes,
mégis ott van, sarka koppan már.
Víg muzsika a kocsmában,
bor születik a pincében,
pizza pirul a konyhában,
füst kavarog a kéményben.
Fel se néz, csak ropja, mintha
húsz se volna még.
Fel se néz, csak járja, mintha
csúz se volna rég.
Fel se néz, csak ropja, mintha
csúz, se köszvény nem fájna,
körbe fordul, járja, mintha
húsz se volna még.
Ropja, mintha húsz se volna,
körbeállják szájtátva,
járja, mintha csúz se fájna,
hívja őt a tánc.
Jobbra billen, balra toppan,
fordul, aztán úgy csosszan,
hátra lép, és ringatózva
járja őt a tánc.
Nyolcvanéves, nem beszédes,
boltba menni nem képes,
mégis ott van, s képzeletben
nincs az arcán ránc.
Bor születik a pincében,
bú csavarog a nótában.
Szemlehunyva, karja tárva,
sarka koppan, úgy járja,
körbe fordul, újra indul,
hívja őt a tánc.
Nyolcvanéves, mégis ott van,
járja őt a tánc.
TÉL
I. Jégbarlangban
Ugyanaz a redőny, ugyanaz az ágy, de már nincs erő. A szenvedély fáj még, de ez a fájdalom is tompul. Vagy nem tud mégsem tompulni? Ugyanúgy égeti hősünket, mint fiatal korában? Attól tartok, igen.
Nem lát be az ablakon a Nap,
az ablaktáblán pára, sűrű árnyékok közt
lépked minden perc.
A csendben szinte zakatol az óraketyegés,
és egy ostor, mintha végigvágna rajtam,
durván megcsörren a telefon.
Nem vehetem fel!
Nem, nem, nem, nem, nem!
Mért is venném fel?
Nincsen hozzá kedvem, inkább
meg sem mozdulok, csak fekszem itt.
Számítottam rád!
Csúnyán elkéstél!
Most már tudhatnád,
elveszítettél!
Annyit vártam rád!
Csúnyán elkéstél!
Most már tudhatnád,
engem végleg elveszítettél.
Felzaklat a gondolat, hogy hív...
szívem majd’ kiugrik, egy nagy
könnycsepp gördül végig
sápadt arcomon, és hűs vizével
párnám oltja szomját.
Úgy sajnálom, úgy sajnálom,
nem volt álom, nem volt álom,
ébren voltunk, mégis mindent
másképp kellett volna,
most már látom, szörnyű
érzés az, hogy minden, ami
történik, jaj, megfagy, és mint
jégbarlangban, eltévedve
vándorlok az emlékek közt én.
Számítottam rád!
Csúnyán elkéstél!
Most már tudhatnád,
elveszítettél.
Engem végleg elveszítettél!
Most már végleg elveszítettél.
II. Didereg az üzenet
Álmot lát. Két idős ember szánkózik. Az egyik ő. A másik…? Talán a nagy Ő. Aki után egész életében vágyott. Akivel „odaát” is együtt akar majd siklani. Repülni. Vagy esetleg éppen most szánkózni át a túlvilágra.
Jégzene zendül az ágon,
egy szonatina száll az erdőn.
Szűz hóból a zongora, jégcsap az orgona,
Nap sugarából a hárfa, és pendül a szél.
Ropog a hó,
hasad a jég,
magas az ég,
repül a szánkó.
Fent didereg az üzenet,
hogy ez a világ oly szép.
Itt vagy-e tényleg a szánon,
vagy mesebeli álom volnál
egy mesebeli ország földjén,
hol nincs soha éjszaka,
senki se fél, csak az
ész, meg a szív szava él?
Ugye, oda viszel, oda megy a szánunk?
Ugye, visszakapjuk ott felejtett szárnyunk?
S közben zengi a szonatinát a tél.
III. Szakad a logika-lánc
A múlt jelenetei összekeverednek. Ébred a felismerés, hogy idő nincs. Bármelyik pillanatba belecsöppenhetünk, csak hagynunk kell, hogy az adott pillanattól elszakadva lebegjünk. Aztán lassan elszakadunk mindentől, a valóságtól, a félelmektől, a vágyaktól, az élettől…
Repül a tavalyi hó,
siet az idei tél,
ketyeg a konok idő,
szalad a havon a szél.
Emlékek hintája leng,
szakad a logika-lánc,
dalol a zenebohóc,
forog a szüreti tánc,
recseg a rozoga szék,
verebek serege röppen.
Lebegek, szárnyalok,
visznek az angyalok,
jégből a csillagok,
nem tudom, hol vagyok,
azt kérdik, mi a baj,
azt mondják, mosolyogj,
nem baj ha egyedül
kószálsz a parkban,
hát mért volnál bajban,
hisz holnap már késő,
csak lebbentsd meg szárnyad, ne várj.
Becsukom a szemem, elered a hó.
Könny...
vágy...
tűz...
látomásaimnak éjszakája sűrű álomba űz.
Hidegek a szelek, add ide a kezed,
ahova Te viszel, oda igyekezek,
itt hagyom az eget, itt a gyökereket,
itt hagyom a szívem, itt a lépteimet,
félelmeimet és boldog éveimet,
semmit nem vihetek el.
Itt hagyom a szívem,
ez a helyes, hiszen
ebből a világból semmit nem vihetek el.
Lebeg a fény!
Szakad a hó!
Forog a rettentő tánc!
Úgy érzem, jártam már
ezen az úton s most
ismét a Fény vár rám.
Megnyílt
a Menny,
hallom
a kart!
Angyalkák
serege
dalol egy dalt.
Így van, ha
valaki
született-halt.
Fellobban, szétfröccsen sok pöttöm láng!
Mennybéli könnycseppek zúdulnak ránk.
